Találkozás a régenvolttal

Kusza évek múlnak fejem fölött, s belekapaszkodni egybe sem, sehogy sem sikerül. Feldúlt arccal tekint rám a régmúlt gyönyör, s lelkem ím magasba szállni vágy. Elmondani nem lehet. S nem is kívánhat mást az ember, csak ide-oda sodró, puszta emlékek sorát, s hogy míg bennem új táncra hívó zene szól, magával ragad egy elmúlt, szertelen kép, s egyszerre közel jön a lét, képében az ős, a tiszta életnek, elhallgatok. Csendre int a féltő, jelen ábránd, menni hagy, s mégis visszahúz. Némán ölelő karja a mostnak nem kérdez, de válaszol. Hűtlen mivoltom nem firtatja, s miként a múltnak letűnt igazába hajtom fejem, távolról szemlél, s midőn fáradni lát, értem jönni nem rest. Meghajtom fejem. Mint elmúlt szerető, hív magához a keserű, s erősebbnek hat már a jelen áldottan zavaros léte. Eltűnik szememből a sajnálat, s már tiszta szívvel csak előre, ha hátra egyszer olyan kár.