Találkozás a régenvolttal

Kusza évek múlnak fejem fölött, s belekapaszkodni egybe sem, sehogy sem sikerül. Feldúlt arccal tekint rám a régmúlt gyönyör, s lelkem ím magasba szállni vágy. Elmondani nem lehet. S nem is kívánhat mást az ember, csak ide-oda sodró, puszta emlékek sorát, s hogy míg bennem új táncra hívó zene szól, magával ragad egy elmúlt, szertelen kép, s egyszerre közel jön a lét, képében az ős, a tiszta életnek, elhallgatok. Csendre int a féltő, jelen ábránd, menni hagy, s mégis visszahúz. Némán ölelő karja a mostnak nem kérdez, de válaszol. Hűtlen mivoltom nem firtatja, s miként a múltnak letűnt igazába hajtom fejem, távolról szemlél, s midőn fáradni lát, értem jönni nem rest. Meghajtom fejem. Mint elmúlt szerető, hív magához a keserű, s erősebbnek hat már a jelen áldottan zavaros léte. Eltűnik szememből a sajnálat, s már tiszta szívvel csak előre, ha hátra egyszer olyan kár.

Boráros téri merengés

Elképedt létem
ím
rád tekint,
megkérdem még,
hogyan is volt,
mikor még
szebb színekben
játszott az élet.

Tavaszra ősz jött.
s őszre tavaszt
kívánunk,
hadd tépjen
még kisebbre
a vég.

Beléd vetett bizalmam
ím bizonygatja létét,
de jó lenne
újra lenni,
újra még.

Látni véllek
idegen alakokban jönni
felém,
s nem mozdulok,
belém fagyott indulat
a vágy.

S míg két kezedbe
fogod kezem,
tőlem elfut
a magány.

Eltévedtem.

Benned keresve utat most elvesztem önmagam labirintusában. Nem vagyok az, akit tiszta vággyal akarni lehet, nem vagyok jó, s nem vagyok, csak veled valaki. Bízz bennem. Eltitkolt életünk vallomásai, ím ledöntenek erős várunkról, s nem vagyunk több könnyű szellőnél. Eltévedtem benned, míg önmagam kérdéseire kerestem választ. Nem volt soha más. És nem is volt senki. Szemedben játszó tiszta vágy a szerelem, elmerülök benned, mint fülledt nyári napon. Maradj még. Hunyj szemet felettem, s én maradok örökre a tied. Felesleges szó, hogy nem akartam, s hogy bántottalak, de ne feledd a kezdet tiszta voltát, s ne feledd, honnan jöttem én. Felnézek a tiszta égre, míg lábammal sárban taposok, most húzz magaddal. Vigyél erővel, ha kell, vigyél, mint kik egyek vagyunk. Ne halld a múlt elkeseredett dalát, s ne halld szavam, ha bántani akar. Tied vagyok. Nem lenne nélküled értelem, s nem lenne fény. Még utoljára sírj, dühöngj, s borulj karomba puhán.

Vonásaim

Talán túl tökéletes volt eddig az életem. Talán tökéletesen semmitmondó. Elkezdtem valahol, azt sem tudom már, hol és most itt vagyok, nem találva semmit, amiért valaha is és amit valaha is. Felém libbenő alakok kérdik, honnan sodort ide az élet, míg hallgatok bölcset tettetve, választ adni nem tudnék amúgy sem. A sor végén állok, s egy-egy mondat vége mindig elér. Nincs menekvés.

Szomorú sorsom a magány, s te jöttél, társként a sivár lét odvába. Eljöttél.
Hallgatok.
A vak világ elrettentő szavára, arra.
Nem hallom szavad.

Gyere el újra. Gyere, mint soha eddig, s én veled tartok nem látott távol vidékekig.
Ne szólj, ha szólni kár.

Benned elrejtett vágyaim utat törnek, míg születni kezd a fény.

Belém mar az élet, míg közelről szemlélnék fényes csillagot.

Hallatja hangját a szó, hogy vége, vége igazán, s hogy ezt így nem lehet, nem lehet, ha csak talán más nem lesz az élet. Rám rivall egy alak, hogy nézzek már előre, ha szembe jön az út.

Megkövültem.

Boldogságot hajszolva kergetem magam az őrületbe, s nem vagyok, csak veled.