Talán túl tökéletes volt eddig az életem. Talán tökéletesen semmitmondó. Elkezdtem valahol, azt sem tudom már, hol és most itt vagyok, nem találva semmit, amiért valaha is és amit valaha is. Felém libbenő alakok kérdik, honnan sodort ide az élet, míg hallgatok bölcset tettetve, választ adni nem tudnék amúgy sem. A sor végén állok, s egy-egy mondat vége mindig elér. Nincs menekvés.
Szomorú sorsom a magány, s te jöttél, társként a sivár lét odvába. Eljöttél.
Hallgatok.
A vak világ elrettentő szavára, arra.
Nem hallom szavad.
Gyere el újra. Gyere, mint soha eddig, s én veled tartok nem látott távol vidékekig.
Ne szólj, ha szólni kár.
Benned elrejtett vágyaim utat törnek, míg születni kezd a fény.
Belém mar az élet, míg közelről szemlélnék fényes csillagot.
Hallatja hangját a szó, hogy vége, vége igazán, s hogy ezt így nem lehet, nem lehet, ha csak talán más nem lesz az élet. Rám rivall egy alak, hogy nézzek már előre, ha szembe jön az út.
Megkövültem.
Boldogságot hajszolva kergetem magam az őrületbe, s nem vagyok, csak veled.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése